Ugrás a fő tartalomra

A nap, ami mindent megvaltoztatott.. 2019 #5-os posztja

Sziasztok!

Ha jól látom, május elején írtam nektek utoljára,most pedig már augusztus eleje van. Elnézést hogy eltűntem zajlott az élet. Hogy mi történt? Íme:

Június első napja egy gyönyörű szombati napnak indult. Én szabad hétvégés voltam, Uram szokás szerint reggel elment dolgozni. 
Mi Nadinnal a Dédiéknél ebédeltünk és emlékszem hogy szuper napunk volt, valahogy minden jól alakult, sütött a nap, a gyerek se volt hisztis, szóval minden adott volt ahhoz hogy egy remek napnak könyvelhessem el. 
Uram hazajött a munkából, és várta a fiát, akivel Bl döntőt mentek nézni a Treffort kertbe, a karszalagokat még én szereztem be nekik azon, a héten. Emlékszem mennyire várták a meccset. Ádám megérkezett, már indultak is, hogy találjanak parkolóhelyet a belvárosban. Gyors puszi szokás szerint és az elmaradhatatlan "vigyázzatok magatokra" kifejezés is elhangzott,mint mindig. Mosolyogva integettünk Nadinnal a fiúknak, és a fürcsi és tévé nézés után lefeküdtünk aludni. Én szokásom szerint automatikusan némítottam volna le a telefonom, de úgy voltam vele, bármi lehet, éjjel jönnek haza a fiúk, inkább rezgőn hagyom.

Nem sokkal éjfél előtt ébredtem a telefon rezgésére, Párom száma volt az. Azt hittem csak szól h későn jönnek haza, elhúzódott a meccs, stb.. Sajnos nem így lett. Amikor felvettem a telefont, Ádám volt az, aki az apja taj számát kérte hogy diktáljam be, mert a Bajcsy kórházban vannak, az apját most vitték be infarktussal. Szavakkal lehetetlen lenne leírni és nem is lehet hogy mit éreztem akkor. Gyorsan megkerestem a tárcáját (ő csak a jogsiját vitte magával, mondván hazafele ő vezet, ha Ádám bedob egy pár sört) és rutinszerűen diktáltam be a számokat. Nem emlékszem és nem is akarok emlékezni rá, Ádám milyen szavakat használt, amivel vázolta a helyzetet. 

Szinte sokkot kaptam vicc nélkül. Az az ember, akinek pár órája mosolyogva intettem h érezze jól magát és vigyázzon magára éppen életveszélyes állapotban fekszik a kórházban, én meg otthon a kislányunkkal. Már maga ez torokszorító érzés. 
Hívtam Anyumat és amennyire tőlem tellett, vázoltam a helyzetet és kértem jöjjön értem és vigyen a kórházba be. Az a 15 perc kb. amíg ide ért, felért az örökké valósággal.. Bevettem 2 szem Frontint, tudtam h muszáj és szükségem lesz van rá, gyorsan felöltöztem, összeszedtem pár dolgot. Nadint Anyu keltette, és ahogy voltunk, a gyerek pizsamástul be a kocsiba. Kis drágám félálomban nem értette, miért ülünk a Mama autójában éjszaka. 
Átvittük a gyereket, ahonnan a húgom átvette és a Bajcsy felé vettük az irányt. Mivel éjjel a lámpák sárgán villognak, nagyon jól tudtunk haladni. Nagy nehezen megtaláltuk a sötétben, hova is kell menni egészen pontosan és Ádám kijött elém. Megöleltem és azt hiszem mindketten sírni kezdtünk... Nem sokkal azután h beértünk,  (ez olyan fél 1 táján lehetett már), mellettünk tolták el a csendes folyosón az Uram, nyakig hófehér lepellel betakarva, szájából kilógó lélegeztető csővel. Nem tudom mennyit várhattunk, nekem valahogy az időérzékem az kikapcsolt, egy doktornő jött ki és kérdezett pár dolgot az Urammal kapcsolatosan és röviden vázolta a tényeket. 
A Páromnak az egyik szívbe menő ere teljesen elzáródott, amitől összeomlott a keringése, és harmadszorra sikerült újraéleszteni. Koszorúér festést csináltak, az eret kitísztották és ún. Stent-et ültettek be neki,2 db-ot is. 
Azt is mondta hogy most 24 órán keresztül altatásban fogják tartani és hétfő reggel lehet majd igazán érdemben beszélni az állapotáról,addig marad a várakozás. 

Bemehettünk hozzá a kardiológiai intenzívre, ahol ő egy elkülönített helyen feküdt. Tele géppel a kis szoba, melyek egyenletesen csipogtak. Borzalmas érzés látni a szeretted, ahogyan Isten kezeire bízva fekszik egy szobában. Annyi gép vette körül és cső lógótt ki belőle, hogy még egy puszira sem futotta, nem értem el hozzá.

Szinte némán zötyögtünk hazafel a kocsiban, Ádám hazahozott és elköszönt tőlem. Itthon nem volt más, csak a néma csend és az a pár személyes dolog,amit a kórházból magammal hoztam egy steril kék gumikesztyűben. Csak néztem magam elé, és azt kérdeztem, ez miért velünk történik? Miért ilyen az élet, hogy egy jó embernek ilyet kelljen elszenvednie? Mi lesz vele? Vajon felébred az altatásból, vajon teljesen sikeres volt-e a műtét? Ehhez hasonló gondolatok keringtek a fejemben, de tudtam h pihennem kell, mert a nap még hosszú lesz és ki tudja mi vár rám. Újabb 2 szem frontint vettem be, felmentem a hálóba, kinyitottam az ablakot egy kis friss levegőért. Már hajnalodott.. Ott feküdtem az ágyban egyedül, csak az üres hely volt mellettem és a kedvenc csíkos kispárnája...
folyt.köv.!!

Megjegyzések